Előszó: Az utolsó parti a Park Kocsmában

Emma

Hogy mikor nőttünk fel igazán?

Nehéz lenne megmondani, hisz azt sem tudom, hol van pontosan a határvonal gyermekkor és felnőttkor között. Egyáltalán megkomolyodhatunk valaha is teljesen? Elfelejthetjük-e, milyen volt tizenhat évesen végigrohanni a csendes, kisvárosi utcákon és beleüvölteni az éjszakába, még mindig gyerek vagyok?

Egy márciusi szombattal kezdődött. Akkor volt először igazán jó idő abban az évben. A városunkban mindenki kitódult az utcára, és elégedetten nyújtóztak el a parkban, élvezve a tavaszi napsütést.

Tizennégy ezren laknak itt, és mindenki ismer mindenkit. Csendes hely, olyan, ahol a legnagyobb szenzáció mindig az őrült gimisek alkohol problémája vagy hogy épp ki kivel szakított. Olyan, mint egy külön sziget, amire önálló szabályok vonatkoznak. A polgármester az egyik kocsmában együtt iszik a gimi igazgatójával, míg a másik kocsmában dühöng a szakközép igazgatója a pappal, akit kikészített a kisboltos, aki meg azért ideges, mert Tesco-t akarnak építeni a városban, és senki sem fog nála vásárolni.

Az általános iskolásokkal senki nem foglalkozik, unalmas pletykákról beszélgetve andalognak a parkban, és titkon irigylik a gimiseket, akik az utcákon üvöltözve szidják a várost, amiért nem tudnak hol bulizni. A szülők mind izgulnak a gyerekeikért, de valahogy soha nem tudják meg, hogy mit tett a fiúk, még akkor sem, ha mindenki arról beszél. Mindenki tudja, mi az, amit tudni kell, és mi az, amit nem.

- Emma! Emma! - üvöltözte valaki, és kavicsokkal dobálta az ablakomat. - Emma! Emma! Emma, Emma, Emma, Emma, Emma! Ha nem jössz ki, énekelni fogok!

Kinyitottam az ablakot, mire rögtön eltalált egy kavics, én pedig morogva a lent álló személyre szegeztem tekintetemet.

- Jó reggelt, Emma! - vigyorodott el Lili. - Ugye nem ébresztettelek fel?

- Szombaton, reggel hétkor? Minek aludtam volna? - morogtam le neki.

- Akkor jó - vágta rá vidoran. - Lejössz?

Sóhajtottam, majd becsuktam az ablakot.

Egyetlen egy személy van a világon, aki megteheti, hogy felébreszt reggel hétkor szombaton, és ő Lili. Lili, aki az egyik legnépszerűbb lány volt az iskolában és az egész városban. A diákok ismerték, mert menő, a felnőttek ismerték, mert a szülei lelkészek, amiért persze rengeteg mindent elvártak tőle. Leginkább udvarias magatartást, de ez persze az a tulajdonság, aminek Lili még csak a látszatát is elkerülte.

Fáradtan végig néztem a szobámon. Minden ott volt bent, minden, ami hozzám tartozott. A régi szekrény, az ajtajára ragasztott fényképekkel, a falnak tolt íróasztal tele iskolai papírokkal, a hatalmas növény, amit a nagybátyám hozott Barcelonából, és az ágyam, rajta a hatalmas plüssel, amit Lilitől kaptam az első, közösen ünnepelt születésnapomra.

A tükörbe bámultam. Természetesen nyúzott voltam, sápadt, mogorva, hatalmas karikákkal a szemem alatt. Vörös hajszálaim össze-visszameredtek az égbe, a nagy fehér pólóm gyűrött volt, barna szemem meg olyan kicsire összeszűkölt, hogy egy pillanatra el is csodálkoztam rajta, képes vagyok tisztán látni.

- Remek - motyogtam egy sóhajtás kíséretében, majd lefelé indultam, hogy beengedjem az ilyen korai órákban is hatalmas energiával rendelkező barátnőmet.

A házunk hatalmas volt, a földszinten volt a nappalink egybenyitva a konyhával, két hálószoba, és egy teljesen hangszigetelt zeneszoba, fönt pedig ott feküdt a „mi világunk”. Az enyém, és a két öcsémé, ott minden a miénk volt, mind a négy háló, a fürdő, és az óriási, felesleges cuccokkal tele rakott előszoba.

Még apa tervezte meg, azt mondta, ebben a házban mesés életünk lesz. De nem lett az. Tíz évvel azelőtt haza kellett mennem az oviból, hogy otthon egy mogorva orvos közölje, az apám autóbalesetet szenvedett, és meghalt. Utána nem beszéltem hónapokig, egyáltalán, senkihez egy szót sem szóltam, de aztán... aztán jött Lili.

- Szia Emma! - rikkantotta legjobb barátnőm, mikor fáradtan kinyitottam az ajtót.

- Mit akarsz itt ilyenkor? - mordultam rá rögtön.

- Fú, tök jó, csúnyább vagy, mint én! - kiáltotta nevetve, mire felrántottam a szemöldököm. - Tudod, általában te sokkal szebb vagy, mint én.

- Mi van?!

- Hát például neked vörös a hajad, ami sokkal szebb, mint az én barna hajam, ami olyan egyszerű. Ja és neked barna a szemed, nekem meg kék, néha zöld. Kékes-zöld. Na jó, az én szemem királyabb - jelentette ki némi gondolkodás után, én pedig még mindig felhúzott szemöldökkel álltam az ajtónak dőlve, ő pedig a teraszon állva magyarázott. - De azért szebb vagy, mint én. Kivéve most, mert most eléggé durván festesz.

- Azért jöttél, hogy ezt elmond? - érdeklődtem végül.

- Nem, nem, nem - nevetett. - Fontos dolgot akarok neked elárulni. Bemehetek?

- Nem.

- Jól van, akkor itt mondom - vigyorgott tovább, mire én közbeszóltam.

- Azért vagyok ám ilyen bunkó, hogy megsértődj, és hazamenj, én meg aludhassak tovább, ugye ez leesett? - kérdeztem meg, mire Lili vihogni kezdett.

- Igen, de nem érdekel - legyintett, és bevonult mellettem a nappaliba, majd levette magát a kanapéra, én pedig megforgattam a szemem, és becsuktam az ajtót.

- Szóval? - foglaltam helyet vele szemben.

- Lebontják a Park Kocsmát - jelentette ki drámaian, és nyilván azt várta, hogy elsírjam magam, de valahogy nem tudott lesokkolni a hír.

- És akkor... mi van?

- Hát megszűnik! - vágta rá.

- Már három hete be van zárva, erre korábban is rájöhettél volna - feleltem, mire Lili csak nevetett.

- Jól van na, azt hittem, csak ideiglenesen tartják bezárva, mert hogy beteg a Feri bácsi.

- Ki az a Feri bácsi?

- Hát Feri bácsi a Park Kocsmából! - vágta rá úgy, mintha Feri bácsi ismerete hozzátartozna az alapműveltséghez. - Na, mindenesetre azóta kiderült, hogy Feri bácsi meghalt.

- Ó.

- És megvette valami külföldi csávó a helyet, és más lesz helyette.

- Ó.

- Igen, igen, szóval most azonnal menni kell a Park Kocsmába!

- Tessék? - hökkentem meg. - Most mondtad, hogy lebontják!

- Jaj, Emma, de lassú vagy - nevetett ki. - Feri bácsi meghalt, és a kocsmája is megszűnik, mi pedig még el se búcsúztunk tőle!

- Akkor miért nem a temetőbe megyünk? - érdeklődtem. - Vagy Feri bácsit a kocsmában temették el?

Lili erre hisztizni kezdett, és azzal vádolt, hogy sosem érzem át a helyzetek fontosságát.

Ami azt illeti, Lili néha elég nehéz eset volt, és talán kicsit bunkó is voltam vele, de azért soha az életben nem felejtettem el neki, hogy akkor, régen, mikor mindketten csak gügye hat évesek voltunk, rávett, hogy újra elkezdjek beszélni.

- Kettőkor tartunk egy partit! - mondta el végre Lili a lényeget, és sugárzó mosolyát rám vetette, nekem pedig elkerekedett a szemem.

- Sziasztok, lányok - köszönt ránk anya, aki hálóköntösben lépett be a konyhába, hogy kávét főzzön magának, és csöppet sem zavarta Lili korai látogatása.

- Szia Eli - vigyorgott rá Lili, miközben bekapcsolta a magnót, és szórakozottan váltogatta Norah Jones számait. - Na szóval, jössz, ugye?

- Eljöttél ide reggel hétkor, hogy elmondd, menjek el veled egy délután kettőkor kezdődő buliba, ami ráadásul egy félig lerombolt épületben lesz?!

Azok az illetők, akik erre felé ilyen „HMCS”-nek, azaz Helyi Menő Csávónak számítottak, a legtöbb idejüket a csodálatos Park Kocsmában töltötték, ahol hetven forint volt egy fröccs, és kortól, nemtől függetlenül mindenki annyit ihatott, amennyit csak akart.

- Minek kell nekünk a világ legszánalmasabb bulijába elmenni, ami ráadásul délután kettőkor kezdődik? - morogtam, miközben már a parkban baktattunk.

Az egész városnak az egyetlen viszonylag hangulatos része a hatalmas park volt játszóterekkel, mókusokkal, egy kis tóval és két-három kávézóval. Itt jól érezted magad, ha rosszkedved volt és egyedül akartál lenni, jól érezted magad, ha lejöttél sétálni a barátnőddel, jól érezted magad, ha kis gyerekeket kellett szórakoztatnod és jól érezted magad, ha egy csapat idióta, hangoskodó baráttal voltál együtt.

- Csak azért kezdődik délután kettőkor, mert fél négykor folytatják a munkát - vigyorgott tovább Lili. - És amúgy azért kell elmennünk, mert ott lesz Olivér is!

Na igen. Olivér.

Olivér a suli második, vagy lehet, hogy az első számú pasija, akibe természetesen mindenki szerelmes volt, köztük Lili is. Fekete, kócos haj, barna szemek, sötétebb bőr, izmos felsőtest, mindenkinek az ideálja. Amúgy nem beszélt senkivel sem, csak szűk baráti körével, úgyhogy nem is értem, hogy lehettek belé szerelmesek a lányok, mikor nem is ismerték. Főként Lilit nem értettem, akit a fél város imádott, kedvére válogathatott volna, de neki mégis az egyetlen olyan fiú kellett, akinél eddig semmit sem ért el (ennek oka valószínűleg az volt, hogy ahányszor összefutottak, legjobb barátnőm idiótán vihogni kezdett).

Lili vidáman magyarázott Olivérről, én viszont hirtelen megtorpantam.

- Ez komoly? - kérdeztem ledöbbenve.

- Micsoda?

- Itt fogunk bulizni? - érdeklődtem, és hitetlenkedve bámultam a Park Kocsmára, kiszedett ablakaira, a félig lebontott tetőre, a kidöntött ajtajára, és a romokat körbekerítő sárga szalagra, illetve a kiszögezett táblára „A ház közelébe menni TILOS!”.

Mielőtt még Lili válaszolhatott volna, egy túl jól ismert, és túl idegesítő hang szólalt meg mögöttünk.

- Lili, Emma! Ti meg mit kerestek itt?

Dani, Lili idióta bátya ugrált felénk szokásos ovis stílusában. Egyébként hasonlított Lilire, neki is fékezhetetlenül sok energiája volt, és néha idegesítő kérdéseket tudott feltenni. Ha nem ismertem volna annyira, és csak egy képet látok róla, talán még azt is elismertem volna, hogy egészen helyes szemébe lógó barna hajával és vidám kék szemeivel.

- Hogy-hogy mit keresünk itt? - röhögte ki Lili. - Én voltam az első, akit Kenu meghívott ebbe a buliba. Inkább te mit keresel itt?

- Én vagyok a Chiropody gitárosa, elfelejtetted? - vigyorgott rá, majd felém fordult. - Izgulsz már, mi, Emma? Észrevettem ám, mennyire nézel, ahányszor csak játszok!

- Igazán? - kérdeztem vissza gúnyosan. - Tényleg halálosan imádom, hogy nem tudod normálisan lefogni a h-mollt, és elrontod vele az összes számot.

Lili erre vihogni kezdett, Dani pedig elvörösödött, és összefüggéstelenül magyarázni kezdett, de minket nem érdekelt, helyette megindultunk a Park Kocsma felé.

Lili a legkisebb jelét sem adta annak, hogy zavarná a nem éppen biztonságos helyszín. Nekem ugyan már kicsivel több kételyem volt, de mikor megpillantottam a poros, üres épületben összegyűlt tíz-tizenöt idiótát, úgy döntöttem, engem sem érdekel a biztonság.

- Dani! - rikkantották valahonnan, mire a mögöttünk belépő srác fontoskodva kihúzta magát, küldött felénk egy olyan „látjátok-milyen-népszerű-vagyok”-pillantást, és gitárjával a vállán elrobogott mellettünk.

- Gyere, menjünk oda előre! - mutatott utána Lili. - Ott van a zenekar is, és ahol a zenekar, ott van...

- Ott van Olivér, igen tudom - sóhajtottam. - Sosem fogsz leszállni róla, mi?

- Hogyan tudnék, mikor olyan iszonytatóan, megrázóan, szerelmi élet felforgatóan cuki?!

Míg az emberek nagy része idióták módjára vihogott, Dani és a többi négy fiú elkeseredetten próbáltak zenét produkálni.

- Ez a konnektor meg van halva - jelentette ki Kenu, és dühösen verte szintetizátorának billentyűzetét. - Mekkora fos már, a rohadt életbe!

- Ezen miért csodálkoznak, mikor egy félig lerombolt épületben vannak? - motyogtam Lilinek, amit persze Kenu rögtön meghallott, és felpillantott ránk.

- Lili! - rikkantotta felvidulva. - Éreztem én, hogy a hívásomra idevetődsz!

- Komolyan? - húzta fel a szemöldökét Lili, majd a srác válla fölött megpillantotta Olivért, és kapásból elvörösödött, mire én nevetni kezdtem.

- Most rajtam röhögtök? - gyanakodott Kenu.

- Igen - vágta rá Lili. - Összerúzsoztad a fogad, miközben festetted magad.

Kenu erre rögtön a szájához kapott, mi meg a többi fiúval egyetemben kinevettük.

Kenu Olivér mellett szintén a nagymenők közé tartozott. Valójában egy bunkó, perverz, nőfaló, ostoba srác, aki valószínűleg ezeknek a nemes tulajdonságoknak köszönhette népszerűségét. De ő legalább Olivérrel ellentétben hajlandó volt beszélgetni, és helyes is volt, bár néha sikerült nagyon idiótán beállítania fantasztikus barna haját.

- Most mi lesz? - morogta Dave, a banda intelligens basszusgitárosa. - Nincs hang!

Kenu erre káromkodott egyet, és belerúgott a falba, mire mi pár pillanatig ijedten pislogtunk rá, majd Dani drámaian rákönyökölt a szintire, amiből természetesen hatalmas hang tört elő, az összegyűlt huszonöt ember pedig rémülten elnémult.

- Húhúúú, buli van, emberek! - rikkantotta erre felszabadultan Kenu, mire Lili elégedetten elvigyorodott, én pedig már rosszat sejtve kezembe temettem arcomat.

Hanti, Kenu idióta, alacsony, tízéves kinézetű, pufók „rabszolgája” szerzett egy csomó alkoholt, úgyhogy háromra már a fél társaság teljesen kész volt. Lili az idióta osztálytársainkkal táncolt az elsősorban, abban a reményben, hogy féltékennyé teheti ezzel Olivérért, aki természetesen tudomást sem vett legjobb barátnőm létezéséről. Az épület egyébként ijesztően beleremegett minden egyes akkordba, úgyhogy egy idő után csendre és biztonságra vágyva kénytelen voltam kimenekülni a friss levegőre. Leültem az egyik kiszedett ablakkeretre, és egy össze-visszaszálló legyet figyeltem, miközben hallgattam a bentről dübörgő zenét.

- Hé, szia - hangzott valahonnan egy barátságos hang, mire felpillantottam, és szembetaláltam magam Szabival, aki zsebre dugott kézzel, sután vigyorogva állt előttem. - Hogy-hogy nem vagy bent?

- Bár teljes mértékben az én stílusom ez az agyatlan tombolás, most valahogy még sincs kedvem hozzá - válaszoltam gúnyosan. - De amint látom, te is itt vagy.

- Ja - bólintott, majd a romok közül előszedett egy asztallapot, és leült mellém.

Gondoltam rá, hogy megszólítom, de végül nem tettem, csak figyeltem, ahogy sötétbarna, szinte fekete haját felborzolja a szél, arcára pedig gondterhelt tekintet ül ki. Szabi Dani legjobb barátja volt, aki nem volt olyan lökött, legalábbis ránézésre, nem nagyon ismertem, mivel Lili teljes mértékig biztos benne, hogy az a srác, aki szóba áll a tesójával nem lehet normális, ezért nem hagyta, hogy egy helyen legyünk. Addig még nem kötöttem bele, de voltaképpen Olivér is jóban volt Danival, ő mégis egy istennek számított.

- Nagyon ciki, hogy itt kint ülünk - jegyezte meg végül Szabi, mire én megráztam a fejem.

- Szerinted ki vette észre, hogy nem vagyunk bent? Dani zenél, Lili már azt se tudja, ki van körülötte, másnak meg nem hiszem, hogy hiányoznánk.

Szabi kénytelen volt igazat adni nekem, ugyanakkor továbbra is azt hajtogatta, menjünk be, úgyhogy végül engedtem neki, és mindketten visszatértünk a félig lerombolt épületbe.

Legnagyobb meglepetésünkre a buli félbemaradt, és minden jelenlévő Danit nézte, aki a telefonjába ordibált.

- Mi történt? - léptem oda a legközelebb álló lányhoz.

- Most hívták fel, hogy a munkás csávók mindjárt itt lesznek - vágta rá röhögve a lány. - Úgyhogy el kell tűnnünk a picsába, ha nem akarjuk, hogy bedurranjon a felnőttek agya.

Kissé meghökkenve felrántottam a szemöldököm, a lány jót vihogott, én pedig a sutyorogni kezdő tömegen keresztül előre furakodtam Lilihez, aki az egyik roppant intelligens osztálytársunk vállára dőlve bámulta Olivért.

- Mennyit ittál? - szegeztem neki a kérdést.

- Annyit, hogy össze-vissza ölelgessek mindenkit, és hülyén vihogjak - válaszolta büszkén, mire én egy sóhajtás kíséretében elrántottam az erősen ittas osztálytársunk közeléből.

- Akkor senki se fogja észrevenni, máskor is ilyen vagy, menjünk haza.

- Micsoda? Miért? - állt meg. - De hiszen nincs vége a bulinak!

- Vége van a bulinak! - mondta be a mikrofonba Olivér, mire a társaság felháborodva felmordult. - Sajnálom, de Márk szólt, hogy az apjáék jönnek ide dolgozni, ha itt találnak minket, akkor beszophatjuk!

Olivér elképesztően szexuális hangja valamennyire azért hatással volt a népre, úgyhogy a sereg nagy szerencsére indulni kezdett. Lili persze kijelentette, hogy legalább azt meg kell várnunk, amíg Olivér elmegy, úgyhogy - én a magam részemről unottan, míg Lili szerelmes rajongással - ültünk a régi pulton, és vártuk az elmúlást.

Miután nagy sokára a szexisten haza ment - amit Lili szerint olyan iszonytatóan, megrázóan, szerelmi élet felforgatóan tett -, Dani kitalálta, hogy várjuk meg, amíg ő is összepakol. Én végül csak egyedül gubbasztottam, mivel Kenu rávette Lilit, menjen el vele valahova, ahol valamit elmond neki. Kenu roppant tárgyilagos tudott lenni. Miközben figyeltem, ahogy Dani a cuccait rakosgatja, azaz érzésem támadt, hogy nem is össze-, inkább szétpakol.

- Nem akarsz sietni? - érdeklődtem, mikor már kezdtem idegbajt kapni attól, hogy harmadszorra szedi elő, majd teszi el a kábeleit. - Öt perccel múlt fél négy, ha elvileg fél négyre jönnek, akkor azt hiszem, eléggé kifogytunk az időből.

- Tudom ám, hogy igazából élvezed, hogy kettesben maradhatsz velem - vigyorodott el kiegyenesedve, s közben nagy lazán felborzolta a haját, amitől persze még hülyébben állt, mint előtte.

- Egyrészt, nem vagyunk kettesben, mert itt van Szabi és Hanti is - mutattam a két bambán ácsorgó fiúra. - Másodszor, mi van?!

- Észrevettem a bizsergést - felelte önelégült mosollyal, és idióta módjára mutogatni kezdett rám. - De az a helyzet, hogy ez sajnos nem fog működni... Nem miattad, nem is miattam, hanem Lili miatt, nem tehetjük ezt vele...

- Mélyen megrendít a dolog - válaszoltam gúnyosan, majd megkerültem őrült hódolómat, és elkeseredetten körülnéztem. Hol a fenében lehet Lili?!

Épp ki akartam kérdezni a többieket is, mikor legnagyobb rémültemre egy olyan hangot hallottam meg, ami pontosan olyan volt, mintha Lili sikított volna.

- Mi volt ez? - kapta fejét az eddig egy törött pohárral játszó Szabi.

- Ez Lili! - vágta rá rögtön Dani. - Hol a húgom?!

- Elment Kenuval - feleltem. - De fogalmam sincs, hol vannak.

Az aggódó báty erre kegyetlen módon szidni kezdte a srácot, miközben én a még mindig a közelünkben álldogáló Hantira vetettem magam.

- Hova mentek? - kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon.

- Öm.. öö... izé... - motyogta halkan, majd amint meglátta a felé közeledő dühös Danit, rögtön megindult a nyelve. - Szerintem a lányvécében vannak.

Erre Danival rögtön elindultunk, s némileg lemaradva Szabi és a kissé remegő Hanti is követett minket. Dani szinte feltépte a mosdó ajtaját, majd mikor megpillantotta a mosdókagylónak dőlő, Lilinek magyarázó Kenut, idegbeteg módjára megragadta, és a falnak nyomta.

- Dani! - kiáltott rá Lili, miközben az utolsónak megjelenő Hanti is beférkőzött a némileg szűkös helyiségbe, és hagyta, hogy becsapódjon mögöttünk a kis ajtó.

- Mit művelsz a húgommal? - háborgott Dani eszement módjára.

- Semmit! - vágta rá felháborodva Kenu. - Mi csak bejöttünk ide beszélgetni, igaz Lili?

- Hallottuk, hogy sikítottál - jegyezte meg Szabi, mire Lili lesajnálóan ránézett.

- Mert volt itt egy dög nagy pók!

- Basszus, mégis mit hittetek, hogy megerőszakolom? - lökte el magától végül Kenu Danit, és a koszos tükörben megnézte, rendbe van-e a haja.

Dani már felkészült, hogy válaszoljon, mikor mindenki nagy rémületére a mosdóból nyíló vécé ajtaja kinyílt. Egy pillanatra úgy megijedtünk mindannyian, hogy közös erővel az ajtó elé löktünk Kenut, akit meg nem beszélt döntés alapján a legerősebb embernek szavaztuk meg magunk közül.

- Ti meg mit kerestek itt?! - kiabált ránk a kilépő személy, akiben felismertem azt a lányt, akitől pár perccel korábban megérdeklődtem, mi lett a bulival.

Most, hogy szemben állt velünk, és amúgy sem volt jobb dolgom, mint megbámulni, kissé meglepődtem, mennyire szép szőkés barna hajával és kék szemével, ugyanakkor mégsem tűnt tökéletes ideálnak, inkább afféle varázslatos különcnek.

- Ööö... vártuk, hogy ki gyere, és pisilhessünk - válaszolta némi gondolkodás után Dani, mire Kenu vihogni kezdett.

- Ez a lányvécé - felelte erre a lány, de nem sikerült vele zavarba hoznia Danit.

- A másikat már ledöntötték.

- Ez se működik - válaszolta a lány, és megnyitotta a csapot, majd miután nem folyt belőle semmi, gyorsan el is zárta, végül pedig ránk emelte tekintetét. - Most mi van?

- Valamiért még mindig bent állunk a női mosdóban - válaszolta okosan Szabi.

- Mi lenne, ha kimennénk? - érdeklődtem. - Annyira nem érzem jól magam a társaságotokban, hogy több órát is itt töltsek.

Hanti erre megfogta a kilincset, hogy kinyissa az ajtót, de az mindenki legnagyobb rémületére még csak meg se reccsent.

- Na, mi van? - érdeklődött Kenu, aki továbbra is önmagát nézegette, közben pedig csábos pillantásokat vetett Lilire.

- Nem nyílik ez a buzi ajtó - rúgott bele a továbbra is név nélkül futó lány, mire Szabi felvonta a szemöldökét. - Most mi van, titeket ez nem zavar?

- Mi az, hogy nem nyílik? - röhögte ki őket Dani. - Na, engedjetek oda!

De neki sem nyílt ki, mindannyian végig feszegettük már, de meg se moccant, végül Szabi kinézett a kulcslyukon, és kijelentette, valami eltorlaszolja az ajtót.

- Másszunk ki az ablakon - javasolta nagy buzgón Lili.

- Nincsen ablak - világítottam rá.

- És akkor mit fogunk csinálni? - érdeklődött feszengve Hanti.

- Elbulizgatunk itt hetesben - vigyorgott ránk Kenu, és drámaian felült a mosdókagylóra. Nem akartam mondani, de biztos voltam benne, hogy le fog szakadni. - Meséljünk undorító sztorikat. Például te, téged egyáltalán hogy hívnak?

- És téged? - kérdezett vissza mogorván a lány.

- Kenu - vigyorgott rá Kenu a kezét nyújtva. - A legjobb haverom az a kis ovis ott, Hanti. Na, te is mondj el egy információt magadról!

- Rozi vagyok - mondta aztán meg a lány. - És sokat gondolkodom. Most például azon, hogy ti vajon azért vagytok barátok, mert mindkettőtöknek hülye beceneve van...

Kenu erre szakadni kezdett, Danit pedig a kulcslyukhoz nyomult, és megpróbált rájönni, hogy – azon kívül, hogy valami eltorlaszolja az ajtót -, milyen állapotok vannak odakint. Arra persze nem jött rá, hogy amennyiben tényleg van valami az ajtó előtt, ő nem tud átlátni rajta.

- Oké, most komolyan, mit fogunk csinálni? – nézett ránk Szabi.

- Mindjárt itt lesznek a romboló csávók, észrevesznek és kiszabadítanak – felelte a haját tekergetve Lili, miközben a mobilján játszott.

- És mi van, ha nem veszik észre, hogy itt vagyunk, és szétzúzzák a házat, mi pedig meghalunk?! – csattant fel Rozi, mire legjobb barátnőm méltóságteljesen kinevette.

- Oké, téged lehet, hogy senki nem ismer, és senkinek sem hiányzol, de az én hiányom mindenkinek fel fog tűnni, úgyhogy keresni fognak!

- De mi van, ha túl későn? – pillantott ránk komolyan Dani.

- Ordítsuk, hogy itt vagyunk! – javasolta Kenu, majd torkaszakadtából kiabálni kezdett, a többiek pedig gondolkodás nélkül csatlakoztak hozzá.

Én voltam az egyetlen, akinek leesett, hogy valahol beindítottak valami irtózatosan hangos motort, ami lassacskán már a mi hangunkat is elnyomta.

- A rohadt életbe! – vágott bele dühösen a falba Dani, mire megremegett az egész épület. – Ezt most én csináltam?

- Te nem vagy ilyen erős – nevette ki Lili.

- Ott van a szinti, meg a többi hangszer, csak rájönnek, hogy van itt valaki! – kezdett el hisztizni már Kenu is, amitől nevetségesen ovis látszatot keltett, Rozi pedig gúnyosan ki is nevette.

- Ja, persze, mert nyilván arra gondolnak, hogy „hú, biztos partiztak itt a fiatalok”. Normális ember nem csinál bulit egy romhalmazban! – kiabált Kenura a lány, miközben Szabi nevetni kezdett.

- Normális ember el se jön egy ilyen partiba – csóváltam a fejem.

- Akkor mégis miért jöttél el? – vigyorgott rám kajánul Dani. – Csak nem látni akartál valakit?

Erre inkább már nem is válaszoltam. Rozi összeveszett az összes jelenlévővel, rajtam és Hantin kívül mindenki kiabált, úgyhogy akkor már azt sem tartottam lehetetlennek, hogy szimplán túlharsogják a búgást. Miközben hátamat a falnak döntve bámultam rájuk, azon filozofáltam, hogy milyen borzasztó nehéz lett volna ennél idegesítőbb hat embert egy olyan kis helyen összezsúfolni, mint az a lányvécé.

Ott volt nagyképű, enyhén perverz, komolytalan Kenu, a higgadt, kissé szerencsétlen, különc Szabi. a kiabálós, behatárolhatatlan jellemű, lenéző Rozi, a vihogós, folyton szerelmes, egoista Lili, a fontoskodó, rosszul flörtölő, örök-gyerek Dani, a döntésképtelen, állandóan elvörösödő, alig beszélő Hanti, és ott voltam én, a magam egyszerű, jelentéktelen lényemmel.

A csapat tovább veszekedett, én pedig megpillantottam valamit az ajtón, ami eddig valahogy mindenki figyelmét elkerülte. A zár. Túlzottan is szituációs komédia jellegűnek véltem a dolgot, mégis kénytelen voltam lassan elhúzni az apró kis rekeszt, majd a többiek döbbent nyikkanásától kísérve kilökni az ajtót.

- Ki a franc zárta be az ajtót?! – bődült Dani a többiekre, mire az eddig néma Hanti elvörösödve, értelmetlen dolgokat motyogva a vállát kezdte rángatni.

- Te nyomorék! – kiabált rá Rozi.

- Na, hé! – szóltam rájuk. – Emlékeztetnélek titeket, mindannyian olyan síkok voltatok, hogy észre se vettétek a zárat!

- Azt hittük, el van torlaszolva – felelte okosan Szabi.

- De nincs eltorlaszolva – vihogott Lili, majd az ajtóhoz lépett, s belenézett a kulcslyukba. – Papírzsepit tömtek bele!

Lili ezek után kacagni kezdett a helyzeten, én pedig mosolyogva ingattam jobbra-balra a fejem.

- Tűnjünk el innen, mielőtt ténylegesen lerombolják ezt a helyet – javasolta Kenu, és még egyszer utoljára megnézte, jól áll-e a haja. – Menjünk be a hangszerekért, és hátul menjünk ki, a farkam sem akar összefutni a nyomorék munkás bácsikkal…

Valószínűleg elfelejtettük volna. Felnőttünk volna úgy, hogy maximum egy ködös kis emlékünkben élt volna a régi Park Kocsma női mosdójának képe, s nem emlékeztünk volna rá, kik voltunk ott együtt heten, a romok közt.

De a dolgok… a dolgok megváltoztak. Észre se vettük, és pillanatok alatt az egész életünk teljesen átalakult, másként tekintettünk az iskolára, a jövőre, az életre és a halálra. És hogy miért?

Azért, mert mi heten álltunk ott együtt a régi Park Kocsma női mosdójában.